Földművelés, aratás
A demjéniek általában búzát, árpát, rozst, kukoricát vetettek,amire otthon az állatok neveléséhez szükség volt. Vetésforgót használtak, ha egyik évben vetés volt, akkor következő évben kapás növényt ültettek, így a kártevők szaporodását is vissza tudták fogni. Műtrágyát is használtak a módosabb gazdák, amit kézzel szórtak szét a földre.A földet ősszel megszántották, seprűboronával elboronálták, majd kézzel szórták bele a vetőmagot. Ezt követően fából készült hengerrel behengerezték. A vetőmagot „kékkővel” (rézgálic) csávázták, más vegyszert nem használtak. Nyáron a gyomok irtását ún. szurkálással végezték, egy bot végére rögzített hegyes eszközzel vágták el a gyomnövények gyökerét. A madarak ellen madárijesztőkkel próbáltak védekezni.
Az aratást általában Péter, Pál napján kezdték meg, úgy tartották, akkor megszakad a búza töve, lehet aratni. A munkálatok általában egy hétig tartottak. Az idősebb, gyakorlottabb férfiak kaszáltak, a fiatalabb családtagok végezték a többi munkát. A nagyobb gyerekeket is bevonták az aratásba.
Az aratás úgy zajlott, hogy elől ment a kaszás, utána a bankázó, aki a búzaszárból kötelet csavart, amivel összekötötték a búzakévét. A marokszedő asszonyok szedték a markot, rakták a kévét. Az összekötött kévét asztagba rakták a tarlón, majd az aratás befejeztével szekerekkel szállították haza. A tarlót összegereblyézték ún. „bőgővel”.Az otthon maradt idősebb családtagok főztek az aratóknak ebédet, amit kivittek a határba és ott fogyasztották el. A vizet kannákban, korsókban vitték ki magukkal.
A gazdák közül tűzőrséget szerveztek, a tűzőr feladata volt, hogy szemmel tartsa a berakott búzakévéket, nehogy valahol begyulladjon és tűz keletkezzen. A házaknál betonkádakban, fahordókban tárolták az ún. „kapitányvizet”, hogy ha tűz keletkezne, legyen mivel eloltani.
Házhoz ment a cséplőgép, a kicsépelt búzát Kerecsendre vitték a malomba őrölni. A megőrölt búzából lett kenyérliszt, „gyúróliszt” és korpa, az utóbbit a jószágoknak adták.
Augusztus 20-án megünnepelték az új kenyér ünnepét, amikor nemzeti színű szalaggal átkötött kenyeret vittek végig a falun a felvonulók.
Kukoricatörés, fosztás
Kukoricát az állatok etetésére használták, libát, tyúkot, sertést neveltek fel vele. Legtöbbször a föld szántásakor a borozdába vetették a kukoricát.A gyomok ellen kapálással védekeztek. Egyik munkálata volt a kukorica művelésének a „fialás”, amikor kapálás közben a hajtásokról a mellékhajtásokat leszedték. A kukoricát általában kétszer kapálták, másodjára „töltötték”, a kukorica tövéhez földet húztak, hogy ne dőljön ki a szár.Ősszel az érett csöveket letörték és zsákokban összegyűjtötték, majd ökrös szekerekkel hazaszállították. A kukoricaszárat is hasznosították, a tehenekkel megetették, ezen kívül még a fűtéshez is felhasználták.
A kukoricafosztáshoz esténként összegyűlt a család és a segítségek. Aki olyan szerencsés volt, hogy piros szemű kukoricát talált, az abbahagyhatta arra az estére a munkát.
A kukoricát általában szárítóban tárolták, amiben minden oldalról szellőzött a termény. A morzsolást kézzel végezték, később már kézzel hajtható morzsolóval csinálták. A darálást szintén kézi hajtású darálóval végezték. A kukoricát sokféleképpen felhasználták a konyhában is: csövesen megfőzték, a ledarált kukoricalisztből készítettek puliszkát, görhét. A nagyobb szemű darából kukoricakását főztek.
A fosztást a tehén, ökör etetéséhez használták fel, a csutkát eltüzelték. A kukoricacsőből sokféle játékot is lehetett készíteni: „hajasbabát”, hegedűt.
Libatömés
A libát azért tartották, mert sokféle hasznot hozott a családnak.A libát maguk keltették, a tojásokat gyertyával átvilágították, hogy van-e „szeme”, ha nem volt, akkor nem kelt ki belőle kisliba. A libákat gyakran kihajtották a legelőre, ilyenkor általában a gyerekek voltak a libapásztorok, vigyáztak, hogy ne széledjenek szét a jószágok.A töméshez a kukoricát be kellett előbb áztatni, hogy a kukorica megdagadjon, majd naponta kétszer „megtömték” az állatokat. Ezt addig végezték, míg meg nem hízott a liba. A tollat, pelyhet letépkedték a libáról, szárították, majd fosztották: a kemény tollszárról leszedték a puha részeket, majd felhasználták a párnák, dunyhák töltéséhez.
Disznóvágás
A legtöbb háznál tartottak anyadisznót. Amikor megfialt, a malacokból általában egyet megtartottak, amit karácsonyra felhizlaltak a családnak, a többit eladták a vásárban.
A disznóvágást, feldolgozást a családtagok végezték. A böllérmunkát az idősebb, tapasztaltabb férfi családtagok végezték a fiatalok segítségével. A disznót leszúrták, a vért egy tálban felfogták, hagymás vért sütöttek belőle reggelire, a maradékot felhasználták a hurkalevesbe. A perzseléshez szalmát használtak, majd ezt követően jött a lemosás, amikor jó alaposan vízzel, „gyükerkefével” ledörzsölték a sertést. A feldarabolástól kezdve a feldolgozásig mindent kézzel végeztek. A hurkán, kolbászon kívül készítettek a gyomorba töltött disznósajtot, abált szalonnát. A húst felfüstölték, mivel máshogy nem tudták tartósítani. Füstölés előtt a húst teknőben besózták, rendszeresen forgatták a sós lében, majd kb. egy hét múlva tették be a füstölőbe, ahol pár napig tölgyfa fűrészporral füstölték.
A rokonoknak küldtek kóstolót a gyerekekkel, akik kis zsebpénzt is kaptak a „hurkahordásért”.A frissen feldolgozott húsból vacsorára főztek a családnak és a segítségeknek orjaleves, hurkalevest, esetleg gulyáslevest, készítettek sült pecsenyét, friss hurkát-kolbászt sütöttek.
Szőlőművelés
Nova, otelló, dalaváré, saszla, olaszrizling és többféle karos szőlő termesztése folyt a faluban, általában kisebb területeken. A szőlőmunkálatok februárban kezdődtek a metszéssel. Ezt követte a kötés, amikor a vesszőket rögzítették a karóhoz. A nyár folyamán „tetejelték” is a szőlőt, amikor a magas vagy kilógó vesszőket levágták. A növényvédelmet is maguknak végezték, ún. „kékkővel” permeteztek, a gyom ellen kapálással védekeztek. A szőlők végébe betonkádat építettek, abban gyűjtötték az esővizet, amit a permetezéshez felhasználtak.
A szüret általában augusztus-szeptemberben lezajlott a család és a rokonok segítségével. A szőlőt késsel szüretelték, vödörbe szedték, a puttonyosok összegyűjtötték és vashordókba öntötték. A szőlőt szekerekkel szállították be a pincéhez, ahol először ledarálták, majd következett a „sutúlás”, amikor kipréselték a szőlő levét, a mustot. A szüret végén vendégül látták a szüretelőket, húslevest, gulyáslevest főztek, túrós lepényt vagy más kalácsot sütöttek.
A szüret végeztével szokás volt szüreti felvonulást és szüreti bált rendezni, így ünnepelték meg a szüreti időszak végét, a munkák elvégzését.A szőlőből télre is tettek el enni, a padlásra szalmát terítettek, abba rakták a szőlőfürtöket, vagy felkötözték és úgy tárolták.
Udvarlás, jegyesség, lakodalom
A fiatalok a bálokban és vasárnaponként az ifjúsági klubban találkoztak elsősorban. A bálba az eladósorban lévő lányt nem engedték el egyedül, elkísérték a szülők vagy idősebb nőrokonok. A fiú azt a lányt, akivel szeretett volna egy párt alkotni, hazakísérte a bálból. Amikor a rendszeres udvarlás után a kapcsolat komolyra fordult, elérkezett a lánykérés ideje. A fiú a szüleivel együtt elment a lányos házhoz, ahol megtörtént a lánykérés. Az eljegyzést a család megünnepelte, összehívták a legközelebbi rokonokat és ünnepi ebédet adtak.
Az esküvőt az azt megelőző 3 vasárnapon a templomban is kihirdették. Alagziba a rokonokat a menyasszony és a vőlegény hívta meg, ki-ki a saját rokonságát.
Az esküvő előtt elkezdődtek az előkészületek: elkészítették a húsleveshez a csigatésztát, kisütötték az aprósüteményeket, a kuglófot, kalácsot, felállították a sátrat, levágták a hízót vagy a marhát, a tyúkokat.A sátrat krepp papírból készült szalagokkal, virágokkal díszítették fel.
Fényképészt fogadni nem volt szokás, előfordult, hogy a lakodalom után pár héttel mentek el fotózkodni hivatásos fotóshoz a fiatalok. A vőlegény fekete öltönybe, a menyasszony fehér – általában selyem – menyasszonyi ruhába, fátyolba öltözött a nagy esemény tiszteletére. A menyasszonyi csokor eleinte selyemvirágból, később élő virágból készült.
A rokonok a lakodalom előtti péntek este vitték el az ajándékot. Vacsorára ilyenkor sült húst, hurkát, kocsonyát készítettek. Pénteken vitték át a menyasszonyos háztól a fiús házhoz a „menyasszony ágyát”, vagyis a menyasszony hozományát. A bútorok és az ágynemű mellett a stafírung tartalmazott hímzett terítőket, sütőruhát, törölközőket, kötőket, szakajtókendőket is.
A polgári esküvőt általában délelőtt tartották, azon az ifjú páron kívül csak a szülők és a tanúk vettek részt. Délbenmegérkeztek a rokonok, ebédre a péntek esti sült húst, hurkát tálalták fel általában.
A vőlegényt nyoszolyólány, a menyasszonyt vőfély kísérte az esküvőre. A vőlegény és rokonsága átvonult a menyasszonyos házhoz, ahol megtörtént a kikérés. Ezután együtt mentek a templomba, majd a pap összeadta az ifjú párt. A násznépet cigányzenekar kísérte az úton, majd ők húzták a lagziban a talpalávalót.
Amikor visszaértek a fiús házhoz, szokás volt, hogy a nőrokonok földhöz vágtak egy tökmaggal töltött cserépedényt, hogy a fiatalok így szaporodjanak, amennyi darabra tört a cserép és szóródott a tökmag. A menyasszony rokonait megvendégelték, eztután ők visszatértek a menyasszonyos házhoz, majdmindkét vendégségben megkezdődött a lagzi, a mulatság, evés-ivás.
Vacsorára tyúkhúsleves, csigatészta, a főtt húshoz paradicsom mártás volt, majd következett a sült hús, káposzta. Általában vicces rigmusokkal tálaltak fel egy-egy fogást, így kívánva jó étvágyat a vendégeknek.
A lagzit vicces játékokkal is színesítették, ilyen volt például, hogy ellopták a menyasszonyt és a vőlegénynek kellett megkeresni, csak neki adták vissza.
Éjfélkor a menyasszony átöltözött a menyecskeruhába, ami piros színű volt, majd táncolták a menyecsketáncot, amikor a rokonok egymás kezéből lekérve megforgatták azúj menyecskét.
A legközelebbi rokonokat vasárnap is megvendégelték, a maradék ételeket elfogyasztották, szétosztották.
A fiatalok a fiús háznál kezdték meg közös életüket, olyan is előfordult, hogy 3 pár egy szobában lakott. Nászútra nem mentek, akkoriban még nem volt szokás.
